Szende Pál: A gazdaságpolitika jövője

A háborúelőtti időkben számos közgazda és politikus foglalkozott azzal a problémával, miképpen fognak a gazdasági és pénzügyi viszonyok a háború folyamán alakulni. Német és francia nyelven sok-sok könyv jelent meg s igyekeztek a háború gazdasági fejleményeit és az ezeknek megfelelő rendszabályokat előre megállapítani. Ha ezekben a könyvekben ma lapozgatunk, az az érzésünk, mintha a kőkorszak történetét olvasnók. Minden másképpen történt, amint azt előre megjósolták. Egyes részletkérdésektől eltekintve, a háborús gazdasági fejlődés oly irányt vett, amelyre még a közgazdasági tudomány fantasztái sem mertek gondolni. De bármennyire is elhúzódott a háború, fenn maradt a remény, hogy ha a békekötés elkövetkezik, akkor majd visszatérnek a „normális" állapotok s újból lehetséges lesz, ha nem is évtizedekre, de mindenesetre néhány évre szóló közgazdasági programot felállítani. A csalódás még erősebb, mint a háború alatt! Azok az elemi erők, amelyeket a világháború felszabadított, úrrá lettek a közgazdasági életen s az emberek rövid idő alatt belátták, hogy ezekhez az állapotokhoz csak alkalmazkodni lehet, de nekik medert szabni, fejlődésükbe irányítólag beavatkozni, meddő vállalkozás lenne. Egyszerre kiderült, hogy mily gyenge lábon állnak a közgazdasági tudománynak alapvető igazságai, amelyeket a háborúelőtti nemzedék örökérvényűeknek hitt. Kitűnt, hogy ezek a törvények a XIX. század közgazdasági viszonyait tükrözik csupán vissza. Ami közülök nem omlott teljesen össze, még arról is kiderült, hogy az új, zavaros viszonyokra csak erős módosításokkal alkalmazható.

A háború közgazdaságának lényege abban állott, hogy a termelés, fogyasztás és szállítás irányítása az állam feladatává vált. A legmerevebb központosítás és bürokratizálás lett a jelszó. Ez az állapot nem volt természetes fejlemény, hanem következménye annak a kényszer-helyzetnek, amelybe a háború az összes hadviselő feleket sodorta. A központi hatalmak kénytelenek voltak a blokád folytán a termelést és az ellátást államilag szabályozni, hogy ezen az úton biztosítsák a hadsereg szükségleteit. Ugyanerre kényszerültek az antant államai is a tengeralattjáróharc folytán. Ez a rendszer a gazdasági tényezők jelentős részének érdekeit igen sértette, viszont a nehézipar és bank-tőke, a kormányokra gyakorolt nagyobb befolyásuk folytán kedvező helyzetbe jutottak. Az érdekeltség így a békekötés után követendő gazdasági politika tekintetében két részre oszlott. Az egyik a centralizálás továbbfejlesztését követelte, a másik pedig a szabad forgalom helyreállításáért szállt síkra.

A háború megszűntével kitűnt, hogy minden előre kieszelt terv megvalósíthatatlan. A kormányok kénytelenek voltak arra az útra lépni,

718

amelyet a viszonyoknak tőlük független alakulása számukra parancsolólag előírt. Mihelyt a blokád megszűnt, a merev központosítást többé fenntartani nem lehetett, a gazdasági élet szükségletei, a kétségbeejtő áruhiány áttörték az államok felállította korlátokat, viszont a fegyverszünet és a békeszerződések nem jelentették az igazi békeállapot helyreállítását. A készletekkel továbbra is takarékoskodni kellett s ezért a szabadforgalom helyreállításáról szó sem lehetett. Tervszerű, következetesen keresztülvitt gazdasági programra egy kormány sem gondolhatott s tevékenysége kimerült abban, hogy igyekeztek a világpiac eseményeihez és konjuktúrájához alkalmazkodni.

A háború a gazdasági javak óriási pusztulásával járt, a termelés teljesen a hadviselés szolgálatába szegődött, a közlekedés leromlott, az évtizedek óta felhalmozott árukészletek felemésztődtek, munkások milliói pusztultak el. A háborút követő mozgalmas időszak a politikai és szociális válságok egész sorozatát váltotta ki, ami a termelés menetét még jobban megzavarta, áruhiány, sőt valósággal áruéhség állott be az egész világon. Mi sem természetesebb, minthogy uralkodó gazdasági jelszóvá az áruhiány pótlása, a termelés fokozása vált. Kapitalista újságok kiadták és hirdették az új üdvözítő igét: Dolgozni és takarékoskodni! A munkaidőt emelni kell, másrészt pedig mindenki szorítsa meg fogyasztását, mert az áruhiány oly óriási, hogy azt csak évek fokozott munkájával lehet pótolni, addig pedig szüneteljen minden felesleges fogyasztás. Azok az államok, melyek legkevesebbet szenvedtek a háborúban, mint Anglia és Amerika, vad energiával vetették magukat a termelésre. Még inkább előjártak ezen a téren a semlegesek. A kapitalisztikus termelésnek és árucserének két legfontosabb főfeltétele, hogy kőszén és hajótér kellő mértékben álljon a gazdasági élet rendelkezésére. A kőszénbányászat a háború utolsó éveiben erősen visszafejlődött, az északfranciaországi bányák elpusztultak, az orosz kőszén-bányászat a forradalomnak és ellenforradalomnak hatása folytán majdnem teljesen beszűnt, a hajótér a buvárhajóharc pusztításai folytán erősen megcsökkent. Szakférfiak kiszámították, hogy 10-20 év megfeszített munkájára van szükség, hogy a háború pusztításait helyrepótolni lehessen, hogy ezalatt az áruhiány lesz a gazdasági élet uralkodó csillagzata. A megoldandó feladat oly óriásinak, méreteiben oly szédületesnek látszott, hogy még olyanok is, akik minden ideg-szálukkal a mai társadalmi rendhez kapcsolódnak, kételkedni kezdtek, vajjon a kapitalizmus képes-e ezt a feladatot megoldani, a termelés folytonosságát helyreállítani s a szükséglet kielégítését biztosítani? A kommunista agitáció a valószínűség látszatával hirdethette, hogy a kapitalizmus megbukott, elvesztette létjogosultságát, a termelés új szervezetét csak a proletárdiktatúra képes újból felépíteni.

Mindezeknek a jóslatoknak épen az ellenkezője vált be. Másfél év alatt a világpiac helyzete oly gyökeresen megváltozott, hogy ha az embert a mindennapi élet apró nyomorúságai nem figyelmeztetnék lépten-nyomon és kézzelfoghatólag arra, hogy él, azt kellene hinni, hogy álmodunk. A termelési szervezet oly gyökeresen kigyógyult az áruhiányból, hogy most már az ellenkező betegségbe esett: áru-

719

túltengésben szenved. A világpiac még soha sem ért meg ily méreteiben nagyszabású termelési válságot. Az árak a nemzetközi forgalomban napról-napra zuhannak s a vevők még sem jelentkeznek. Elmúlt a kőszénválság, a tárnák közelében hegymagasságnyira halmozódik fel a kibányászott szén, a fogyasztók rohama megszűnt. A hajótér most már túl sok, hajók százai kihasználatlanul horgonyoznak a kikötőkben. Ki hangoztatja most a tavalyi jelszót: Dolgozni és spórolni? A gyárak egymásután szállítják le a munkaidőt, korlátozzák az üzemet, bocsátják el a munkások ezreit. Ha most jelentkeznék egy munkás, aki a tavalyi jótanácsot megszívlelve tizenhat órát akarna naponként dolgozni, bottal kergetnék el! Tavaly ilyenkor még a sztrájk szörnyű bűn, a gazdasági újjászületés ellen irányuló halálos vétek volt, most pedig az angol bányatulajdonosok boldogan nézték, hogy a munkások hetekig sztrájkoltak, mert titkos szívbeli kívánságuk teljesült: a termelés szünetelt! Amíg a konjuktúra tartott, egyre erősebbé vált a mozgalom, hogy az állam állítsa helyre a szabadforgalmat s ne avatkozzék bele a termelésbe. Mióta az üzleti élet pang, azóta szaporodik azoknak a száma, akik azt követelik, hogy az állam nyúljon az ipar és kereskedelem hóna alá és segítse át a válságon, különben a legteljesebb tanácstalanság uralkodik abban az irányban, miképpen lehetne a bajon segíteni? Csak a kommunista agitáció nem jön zavarba, s a legnagyobb lelki nyugalommal hirdeti annak fordítottját, amit tavaly mondott: az árutúltengés mutatja legjobban, hogy a kapitalizmus megbukott, mert elvesztette jogosultságát.

Hogy mennyire a sötétben tapogatódzik minden kormány, azt legjobban a különböző államok valutapolitikája mutatja. A dogma eddig az volt, hogy minden államnak üdve abban áll, ha valutáját a külföldön minél magasabban jegyzik. Ez a dogma most teljesen megingott. A válság elsősorban a semleges államokon sepert végig, amelyeknek valutája a hadviselőkkel szemben nagy fölénybe jutott. Áraik azonban épen a kedvező valuta folytán oly magasakká váltak, hogy a rosszabb pénzű államok vásárlói nem tudják megfizetni. Minden árú a nyakukon marad, a saját zsírjukban fulladnak meg. Fokozatosan látogatja meg ez a sorscsapás pénzük árfolyama szerint az összes többi államokat. Csak két kivételt láthatunk. Németország és Ausztria állanak az iparos államok között valutájukat tekintve a legutolsó sorban. Ez a rossz valuta most exportképessé teszi őket, a termelési válság, az Absatzkrise szele csak érintette, de le nem törte őket. Nem kell azonban gondolni, hogy a két állam kormánya előre megfontolt terv alapján, programszerűen idézte elő ezt az állapotot! Korántsem! Előállott az akaratuk nélkül, s csak most a legutóbbi időben, amikor ennek a helyzetnek előnyeit felismerték, törekednek tudatosan arra, hogy amíg a termelési válság tart, a valutajavulás „csapása” ne érhesse őket. Magyarországon most a gazdasági élet teljesen pang, az ipar és kereskedelem, sőt a mezőgazdaság helyzete is katasztrófális. A baj előidézője Hegedűs pénzügy-miniszter valutapolitikája, aki előre kifundált terv szerint akarta a magyar valutát tekintet nélkül a világpiac helyzetére megjavítani.

720

A javítás bizonyos fokig sikerült is, de egy óriási üzleti válság árán, a magyar gazdasági szervezet teljesen megbénult.

Még hosszú idő fog addig elmúlni, amíg a háború okozta rendkívüli állapot megszűnik, s a gazdasági élet szabályozott mederbe jut. Ismételjük, a gazdasági életnek nincsenek örök érvényű törvényei. De forradalmi és háborús átalakulások után a termelés és fogyasztás hosszabb korszakokat tekintve, állandósult folyamattá válik, melynek törvényeit több-kevesebb biztonsággal fel lehet ismerni, ami viszont lehetővé teszi hosszabb időre szóló gazdasági politika megállapítását és követését. Ma még ez az időpont nem következett el, s a gazdasági szervezet még néhány válságon fog átmenni, amíg a stabilizálás folyamata beáll. Most az „előrelátó” gazdasági politika az előállt helyzethez való gyors alkalmazkodásban merül ki, ennél többre nem képes, de viszont ha ezt kellő gyorsasággal viszi végbe, tökéletesen betöltötte feladatát. De ezért nyomatékosan ismételnünk kell, hogy mindez csak átmeneti állapot. Mihelyt a háborúk veszélye elmúlik, Európa és az egész világ viszonylagos nyugalomhoz jut, — a megnyugvás folyamata azonnal megindul. Akkor azután újra megnyílik az út a nagyszabású gazdasági politika számára. Nincs okunk kétségbeesni. A háború és az azt követő események nem múlnak el nyomtalanul. Hatásuk már most is érezhető a politikai és szociális szervezet átalakulásán. Ez az átalakulás fogja megszabni a gazdasági politika jövendő irányát is.

Wien, 1921. június

Bejelentkezés

A bejelentkezési lehetőség nem elérhető.

Hírlevél

Az archívum oldalán nem elérhető a szolgáltatás

Könyvtárkereső
Szolgáltatáskereső
Keresés a katalógusban
Távhasználat
Keresés