A forradalom tömeglélektanához

Az OSZK szíves engedélyével Szende Pál »Die Krise der Mitteleuropäischen Revolution, Ein massenpsychologischer Versuch« cimü könyvéből közöljük a következő két részletet (p. 201-202):

Messzianizmus és áldozatkészség

Mint minden nagy, népies mozgalomnak, ugy a szocializmusnak is kezdettől fogva erős messiási vonása volt. A »fölszabadítás eszméje«, amint azt Max Adler alaposan kifejtette, a marxizmus vezető alapgondolata. A proletárság csak akkor vivhatja ki saját fölszabaditását, ha egyszersmind minden elnyomást, kizsákmányolást és szolgaságot nemcsak a munkásosztály, hanem egyszersmindenkorra az egész társadalom érdekében is megszüntet. A tömegek lelkületében a keresztény vallásos iskolai nevelés következtében mélyen gyökerezett a megváltás hitére való hajlandóság, a gyakorlati agitációban ezt a hajlandóságot erősen kihasználták. Nem tekintve a gazdasági viszonyok nyomását, a szocialista mozgalom rendkivüli megerősödése jelentékeny mértékben arra a körülményre vezethető vissza, hogy a szocializmus a munkások fölszabaditását, - a tömegeknek ezt a vágyát szigoruan tudományos módszerrel, mint a történelmi fejlődés szükségszerüen bekövetkező eredményét vezette le az emberi társadalom fejlődésének törvényeiből.

Ezt a messzianizmust a háboru, a millióknak a fronton és frontmögött kiállott szenvedései, a béke után való folytonos vágy erősen fokozták. Ez a vágyakozás nem Isten birodalmának epedő várása volt, hanem a jövő miatt való kétségbeesésből és aggodalomból származott. A háborus ideologia elterjedése következtében ez a messzianizmus, mihelyt a proletárság az összeomlás után hatalomra jutott rögtön tettekben akarta látni a megváltást, Isten birodalmának a földön való minél előbbi megvalósitását. A tömegek tódultak a szoczialista pártokba, hogy részesei legyenek a megváltásnak.

Az ugynevezett november-szocialisták messzianizmusa rövidlejáratu váltó volt; sőt a legtöbbnél bemutatóra szóló váltó. Eleinte minden messzianizmus forradalmasitóan hat, mert megvalósitását meg kell előznie a fönnálló társadalom összeomlásának; de minden forradalomra nézve nagy veszedelmet is rejt magában, mert közel van a csalódás lehetősége és kudarc esetén az emberek az eszmetársitás utján visszakerülnek a régi Istenhez és különösen annak eddigi földi helytartóihoz. Főként nagy a veszedelem abban az időpontban, amikor az államhatalom már összeomlott és igy a tömeg nagy részénél a forradalmi lendület csak az ujonnan szerzett hatalom előnyeiben való részvételben tombolhatja ki magát.

Ennek a társadalomnak megalakitására és megszilárditására a messiási eszme azon alkatelemeinek nagyobb mértékére volt volna szükség, amelyeket »áldozatkészség« gyüjtőnéven foglalhatunk össze. Közelebbről tekintve a régebbi, különösen a polgári forradalmak is vesztenek abból az áldozatkészségből és idealizmusból, amellyel a történetírás fölékesitette őket. Mindazonáltal megállapithatjuk, hogy a mostani forradalmakban sokkal kevésbé födözhetö föl áldozatkészség és önzetlenség, mint a régebbi, különösen a francia forradalomban. A tömegek biztonsági érzete az államhatalom teljes összeomlása, a korábbi uralkodó osztályok tökéletes tehetetlensége, minden katonai hatalmi eszköz meghóditása következtében hasonlithatatlanul nagyobb volt. Továbbá - és ez a fontosabb - a tömegek áldozatkészségét a háboru már egészen kimerítette. Idealizmusukat a háboru teljesen romokba döntötte. Négy éven át véreztek és koplaltak olyan távoli célokért, amelyek semmiféle előnyt nem nyujtottak nekik, ellenben szörnyü szenvedéseket és nélkülözéseket követeltek tőlük. Megszabadulva e pokolból, a legközelebbi célokra törtek s a hatalom birtokában képeseknek érezték magukat akaratuk keresztülvitelére. A tömeg, mint már egykor Bebel mondta, azt követelte, hogy »a máról is gondoskodjanak, anélkül, hogy a holnapnak ártanának«. A forradalomban legnagyobbrészt valami nagy bérmozgalmat láttak, valami uj megosztását a hatalomnak, az állásoknak és a jövedelemnek.

A szocializmus és kommunizmus gazdasági politikája az adott viszonyok között a háborus gazdaság folytatása volt, annak központjaival és rekvirálásaival. Ilyképen a háborus gazdálkodás, valamint a lánckereskedelem mentalitása is megmaradt. Nagy hibája volt mindig a szocializmusnak, hogy a jövő államának egyes kérdéseiről és berendezéséről vitába nem bocsátkozott. Ugyszólván mozgósitó terve sem volt neki és kénytelen volt a csődbejutott állam háborus gazdasági rendszerét átvenni. A fejadaggal dolgozó kommunizmus (Rationierungskommunismus) is most jutott teljes virágzásra. A szocialista társadalmat teljesen kifejlett termelésre, a szétosztásnak gyakorlatilag határtalan lehetőségeivel, kellett volna alapitani. Ennek a társadalomnak alapelveit lehetetlen volt érvényesiteni oly időpontban, amikor éppen az ellenkező következett be. Igy tehát a fejadagokkal dolgozó kommunizmus kivetitve a forradalomba, nem jelenthetett mást, mint a vagyonosok élelmiszerének és lakásainak rekvirálását. Ezt az utat szabta meg az orosz forradalom példája is. A háboruban minden század, minden lövészárok - a szomszédságot nem tekintve - teljesen el volt szigetelve egymástól és csak a hadvezetőség és az elöljáró utján voltak összekapcsolva. A megszállott területeken minden alosztály elkeseredett harcot folytatott mind a többi alosztályokkal szemben a zsákmányért és a rekvirálásokért. Ennek az atomizmusnak megfelelt a forradalomban a katona- és munkástanácsok eljárása és mentalitása, amelyek minden várost, minden községet elzártak, önálló államterületté alakitottak, közjavakat lefoglaltak, szétosztottak, ezzel a gazdasági élet szinvonalát a középkori naturál-gazdaság fokára sülyesztették. Ausztriában a tartományoknak a központi kormánnyal szemben elszakadó politikáját a munkástanácsok magatartása erősen előmozditotta, részben kezdeményezte is. Ők voltak az elzárkózás rendszabályainak legerélyesebb szószólói.

A tömegek tudatában a hatalom és a termelőeszközök birtoka mindig a munka nélkül való jövedelemmel volt összekötve. Uj gazdasági rend bekövetkezése nélkül jutván a hatalmi eszközök birtokába, ezzel az állapottal azonositották a munkanélkül való életet. Minden munkakedv megszünt.

Ujoncok voltak a hatalom kezelésében, nem volt előkészitő iskolájuk, innen származott bizonytalanságuk, innen tulkapásaik. Nemzedékeken át szenvedett, a tudatból kiszoritott, de alatta még meglévő megalázások s az ezeknek nyomán támadt boszuvágyak szabadultak föl és a hatalom élvezetében korlátlanul ki akarták tombolni magukat. A tömegeknek, az alsó osztályokhoz tartozóknak állandó érzése a vezetőrétegekkel, azoknak gazdaságával, nagyobb müveltségével és politikai ügyességükkel szemben érzett alsóbbrendüségük. A hatalom birtokbavétele után egyáltalán nem tünt el ez az érzés. Tudatosan vagy tudattalanul a hatalom minél korlátlanabb gyakorlásával iparkodtak ettől az érzéstől megszabadulni. Figyelembe kell venni továbbá, hogy a régi társadalmi renddel mennyire el kellett fojtani a tömegek hatalmi ösztönét. Ez érthetővé teszi annak vulkáni kitörését.

A történelem azt mutatja, hogy a tömegek mindig hajlandók voltak nagy áldozatokra és tényleg hoztak is ilyen nagy áldozatokat, de mindig idegen érdekek szolgálatában és csak ritkán a saját érdekükben. Ezekben a forradalmakban a tömegek áldozatkészsége csak ott nyilvánult meg, ahol az a háborus ideológiából következett, a véres utcai harcokban, merész csinyekben, a müncheni kommunisták és a magyar vörös hadsereg védelmi harcaiban s a Ruhrvidéken, de nagyon ritkán oly területeken, amelyeket az uj társadalom megkülönböztetésére alkalmasak: a munka, az erkölcsi és politikai fegyelem, az alkotó tevékenység terén. Érezte ezt Trocki is, amikor kiadta a jelszót: »Munka, fegyelem és rend fogják megmenteni a szocialista Szovjetköztársaságot.«

Ha az áldozatkészség képes volt volna arra, hogy a termelést fokozza és az uj gazdasági rendet fölépitse, akkor a burzsoáziának a régi állapotok visszajövetelére irányuló minden reménye kialudt volna és kénytelen lett volna sorsába belenyugodni. Minthogy azonban előre látták, hogy a gazdasági élet teljes összeomlása nemcsak a mitläuferek, hanem a munkásság körében is általános csalódást kell, hogy támasszon, csakhamar összeszedték magukat az első ijedtségből és résen maradtak, várva az első kedvező alkalmat, hogy halálos csapást mérjenek a dolgok uj rendjére.

A november-szocialisták

A november-szocialisták tömegáradata a pártok eddigelé mértékadó elemeit háttérbe szoritotta és egészen uj bélyeget nyomott rájuk. A homines novi (uj emberek) döntő szerepet könyököltek ki maguknak. Ugy Németországban, mint még inkább Ausztriában és Magyarországon leginkább olyan emberek voltak a legszélsőbb irányok hivei, akik eddigelé részt sem vettek a munkásmozgalomban. A leszerelő és hazatérő katonák ideológiája lett a forradalom mentalitása és ez elnyomott minden más szellemi irányzatot. A rokkantak voltak a forradalmi csapatok legerőszakosabb rétegei. A sérthetetlenség érzete hatotta át őket, jogos elkeseredésük is sok tekintetben hozzájárult ahhoz, hogy követeléseiket erőszakkal iparkodtak érvényesiteni.

A november-szocialisták nagy része két vasat tartott a tüzben. Közel volt a veszedelem, hogyha nem tudják követeléseiket a forradalmi táborban keresztülvinni, átnyergelnek a reakcióhoz. Mésrészt követeléseik teljesitése mozgásba hozott olyan csoportokat is, amelyek eddig mérsékelten viselkedtek. A szociáldemokrata pártok régebbi magva elég passziv szerepet játszott és az események félretolták. Haboztak és ingadoztak, hogy vajjon megakadályozzák-e munkájában a reakciót, holott ez a gazdasági élet rendjének helyreállitására is törekedett, másrészt nem léphettek föl erélyesen, minthogy az a veszedelem fenyegetett, hogy a tulzók támogatásukat a fölforgatásra fogják fölhasználni.

A forradalom második szakaszát ez a helyzet jellemzi: azok, akiknek eddigi szerepük, iskolázottságuk és hagyományuk alapján a forradalmat kellett volna csinálniok, már nem akarták azt, és azok, akik akarták, többnyire nem voltak szocialisták. Amazoknak hatalmi szükséglete már ki volt elégitve, emezeké még nem. Sajátszerü osztályharc fejlődött, ki egyrészt a nagyvárosok november-szocialistái és csőcselékproletársága, másrészt a szervezett munkásság nagy tömege között, amely Magyarországon alulkerült a harcban, Németországban azonban csak a reakció támogatásával tudta megállani a helyét.

»Minden forradalomban valódi képviselői mellett másszabásu emberek is előretolakodnak.« (Marx) Az eddig emlitett kategóriákon kivül meg kell emlitenünk a társadalom minden megalázottjának és megbántottjának fölvonulását, akik eddig a munkásmozgalomtól teljesen távol állottak, most azonban ettől a forradalomtól remélték sérelmeik orvoslását és bosszuszomjuk kielégitését. Sok müvész, iró, schöngeist, megmámorosodva az események viharos menetétől, lelkesedéssel csatlakozott, a proletárforradalom céljával legtöbbször össze nem függő, sőt gyakran azzal ellenkező eszméinek megvalósitását remélve. Futuristák, expresszionisták, dadaisták, akiknek müvészi és irodalmi törekvéseik oly éles ellentmondásban állottak az uralkodó szellemi irányokkal, hogy csak egy általános fölfordulás esetén remélhették érvényesülésüket, elérkezettnek hitték idejüket. A müvészek, irodalmárok és schöngeistok betódulása nem használt az ügynek, erős individualizmusuk, féktelenségük és elbizakodottságuk, a gazdasági és politikai helyzet, a tömegeket mozgató okok teljes nem ismerése inkább ártottak, mint használhattak olyan mozgalomnak, amelynek fegyelemre, tervszerüségre, a hatalmi viszonyokhoz való alkalmazkodásra volt szüksége. Szerfölött fontos lenne megvizsgálni, milyen szerepet játszottak ebben a mozgalomban a tüdővészesek és a némileg kielégittetlenek; pszichoanalitikusoknak bizonyára örömük telnék ebben a munkában. E kategóriák legtöbbjénél a hatalomvágy, az önmagát kiélés szenvedélye uralkodott. Különös élességgel lépett föl ez a vonás az ifjuság magatartásában. Az ifjuságnak minden forradalomban jelentékeny szerep jut, de egy forradalom sem sülyesztette oly mélyre a korhatárt, mint a mienk; valósággal ismételte Krisztus szavait: »Engedjétek hozzám a kisdedeket!« Az ifjuság és a gyermekek a hatalom elvének valóságos képviselői, aminek biologiai alapja a még növésben lévő szervezet szükségleteiben, nagy energiakészletében, az önmagát kiélés korlátlan szenvedélyében áll; mindezt fokozza még a kiméletlenség, amelyet sem értelmi meggondolások, sem tapasztalatok és sorscsapások nem mérsékeltek. Rájuk nézve a forradalom több volt, mint a fölnőttekre. Nemcsak az államhatalom, a kapitalizmus, az egyház, a hagyomány ellen való lázadás, hanem a szülők, a tanítók, az idősebbek tekintélye és magasabb rangja alól való fölszabadulás is. Freud tanitványai azt mondanák, lázadás volt ez az atya-complexum minden formája ellen. A mostani forradalom tevékenységük körének kibővitését jelentette, nagy mértékben résztvettek a mozgalom vezetésében. A magyar tanácskormány idejében 17-23 év közötti, mindkét nembeli fiatalemberek nagy számban töltöttek be fontos, gyakran vezető állásokat. A polgári pártokban leginkább az ifjuság a szabadgondolkodó, az öregebbek, képviselik az orthodoxiát. A kommunista ifjuságnál éppen az ellenkező volt az eset, orthodoxiájuk éveik számával forditott arányban állott.

Ezeknek az elemeknek előtérbe nyomulása csak fokozta a szélső radikális és kommunista irány diktatórikus jellegét, amely különben is minden szélső irányzatnak alapvető vonása és erős exoterikus (a beavatottak szük körére szorított) szint adott neki. A megihletettek kis csapata átveszi a vezetést és rá akarja a tömegre az üdvösséget erőszakolni. A proletárság diktaturájából a proletárság egy kis részének az egész proletárságon és a többi lakosságon való diktaturája lesz.

A dolgok mindinkább balfelé mentek s azután lefelé. A. szocializmus saját erejéből a fegyelem eszközeivel nem tudott urrá lenni azokon az elemi erőkön, amelyeket a forradalom fölszabaditott. »Soha nagyobb győzelem nem volt... de a győzők tehetetlensége sem volt soha nagyobb, mint akkor.« (Hegel)

Bejelentkezés

A bejelentkezési lehetőség nem elérhető.

Hírlevél

Az archívum oldalán nem elérhető a szolgáltatás

Könyvtárkereső
Szolgáltatáskereső
Keresés a katalógusban
Távhasználat
Keresés